Fagyhatár

Avagy, senkit nem hagyunk az út szélén?

Igazából nem is tudom, hogy hol kezdjem el ezt a történetet, annyi minden kavarog most a fejemben. Bizonyos mértékben kellett ez a két napos válság, hogy sok mindenre ráébredjenek az emberek. Nem véletlen az, hogy a Jó Isten pont erre a napra pont ilyen időt hozott számunkra most, a változások idejének a kezdetén. Nekem, személy szerint, a sok bosszúság mellett újabb hitet és reményt adott az emberekbe vetett bizalmam és hitem tárgyában. Sok olyan emberrel futottam össze az elmúlt éjszaka folyamán, akiket a civil életben a rájuk jellemző öltözködési jegyek és liberális kinézetük miatt le sem köptem volna. De ez a közösség ismét példamutatóan viselkedett, és megmutatták, hogy a jóság és tenni akarás szikrája még -még valahol él az emberekben, és ha kell, a felszínre is tör.

Talán a legjobb, ha a legelején kezdem. Kicsit hosszú lesz a cikk de a konzekvencia miatt érdemes végigolvasni.

Március 14-én este, egy rossz mozdulat következtében a szívem környékén éles szúrást érzetem, és összeestem. Egy pillanatra azt hittem, itt a vég… Komolyan. Feküdtem kicsit, aztán az éles fájdalom kezdett enyhülni. Gyakorlott elsősegélynyújtóként elkezdtem végigzongorázni magamban a lehetséges okokat, hogy mi lehetett ez, mert soha nem volt ilyenben még részem. Ezzel tovább nem is untatnám az olvasót, egy fél óra elteltével, mivel a fájdalom megmaradt, felhívtam a mentőket. Közöltem, hogy mentést nem kérek, csak konzultálni szeretnék valakivel, hogy mit tegyek.
Ott a diszpécser elmondta, hogy azonnal menjek kórházba, mert most nem tudnak kijönni értem, mivel a hozzánk vezető főútvonalon már több baleset miatt kilométeres dugó van. Mondtam, semmi baj, jó autóm van új gumikkal, ha az nem megy el ebben az időben, akkor annyi.
Nem akarom terhelni az amúgy is túlterhelt mentőket.

Barátnőmmel beültünk a kocsiba, és elindultunk. Kb. 300 méterre sem hagytuk el a településünket, már ott volt a 12 km hosszúságú útvonalon lévő kocsisor vége. Kiraktam az elakadásjelzőt, és elkezdtem az ítéletidőben előzni a kocsisort. A látótávolság kb. 20-30 m volt.

Egyszer csak egy 10 tonnás teherautó állt előttünk az út közepén, vele szemben egy rendőrautó. Megálltam mellette, és az ablakot letekerve elkezdtünk beszélni, de alig lehetett hallani valamit, így a rendőr odajött hozzánk, és kérdezte: „Mit akar maga itt jóember?”

Közöltük, hogy a kórházba igyekszünk, és át szeretnénk menni. Erre ő azt felelte reménytelen, mert ezt a kamiont a szél fújta el így, keresztbe az úton, és még a helyszínre érkező rendőrautót is összetörték. Láttam rá némi esélyt, hogy az útpadka van olyan széles a kamion és az árok közt, hogy átférjek, de nem akartam civakodásba kezdeni a közeggel, így is épp elég volt mindkettőnk baja. Megfordultam az úton, és visszafelé jövet szóltam a szlovák rendszámos kocsiknak, hogy ha nem muszáj, hogy bemenjenek Győrbe, akkor MOST azonnal induljanak haza, amíg menni tudnak. Akik Győrbe igyekeztek, azoknak meg szóltam, hogy jöjjenek utánam. Sorban fordultak meg az autók, és egy komoly konvojjal a hátam mögött egy keskeny határi úton, ami még járható volt, elindultunk a városba.

Minden nagyobb akadály nélkül sikeresen be is értünk, bár volt, ahol a 3 cm vastag tükörjégen, és a ráhulló friss porhó miatt csak kisebb akrobatamutatványokkal lehetett az úton maradni. Beérkeztünk a kórházba, minden tárvanyitva, orvos sehol…

Felmentünk tehát az emeletre, és pár percnyi liftezés küldözgetés után nagynehezen elláttak. Ezt a továbbiakban nem is ragoznám. Éjjel kettőkor hazafelé az Árkádnál az ilyen időben már megszokott, elakadt kamionok látványa fogadott. Kint állt a hóviharban két szerencsétlen rendőr, akik biztosították a helyszínt. Megálltunk, és megkérdeztük, hogy a főút már átjárható-e. Erre csak bizonytalan motyogásba kezdtek, így hagytuk is őket, és elindultunk. Menet közben egy, a hófúvásban kóborló alakra lettünk figyelmesek két nagy táskával. Megálltunk, és megkérdeztük, hogy mégis mi a fenét csinál kint ilyen időben. Mondta, Dunaszerdahelyre gyalogol haza Győrből.

Mostam neki, azonnal szálljon be a kocsiba, mert itt fog kihűlni. Menet közben elmondta, hogy a szülei elindultak érte, de elakadtak a kocsitorlasznál. Egyébként épp most nyert egy formatervezői díjat, és azért utazik haza, hogy otthonról megszervezzék a díjátadóra való utat Milánóba. Ahogy haladtunk kifelé a városból, a szembejövő autók sorba villogtattak, de mivel nem tudtuk, hogy egy esetleges balesetre, rendőrre, vagy torlaszra hívják fel a figyelmet, mentünk tovább.

Mikor kiértünk a városból, megláttam a kilométer hosszú hátsólámpák sorát, s egyből megfordultam kisebb nagyobb huzavona után. Megpróbáltam egy menekülőutat, de ott már 50 cm vastag hó volt, így a 200 m-es járhatatlan útszakasz miatt kerültünk kb. 6-8 km-t. Szerencsére 10 évig éltem a környéken, így jól ismerem a kis utcákat, amiket nem fútt be a hó, így ezeken át hazajutottunk épségben.

Egy előre megbeszélt helyen átadtuk az alkalmi utasunkat és vendégünket a szüleinek, akik hosszas hálálkodásba kezdtek volna, de mondtam, hogy azonnal induljanak, mert lehet, hogy már így sem érnek haza. Amit mondtam, az nem volt alaptalan, mint másnap kiderült az alábbi képből:

Másnap reggel bementem a városba, és a főútra érve meglepetéssel tapasztaltam, hogy az csont száraz. DE! Helyenként, ahol a hóátfúvások voltak, 30- 50 cm-s kupacok voltak az út szélétől a közepéig. Ezeken úgy mentem át, hogy vissza, három, padlógáz, mert ha beragadok, az Isten sem húz ki, inkább veszek egy lökhárítót a kocsira. Az út egyébként úgy nézett ki, mint egy háborús övezet. Mindenhol összetört, árokba futott -dőlt kocsik, és egy széttépett ponyvájú nagy méretű utánfutó.

Útközben leintettek, hogy lassabban menjek, mert épp mentenek. Na, tűzoltót, rendőrt vagy katasztrófavédelmist még biztosítani sem láttam kint, nemhogy menteni! Hazaértem, bekapcsoltam a gépet, és lefeküdtem, mert a mellkasom még így is szorított.

A napokban létrehoztam az MNA-nak egy Facebook profilt, ebben a formában is nyitni kívánunk egy szélesebb réteg felé, ahol többek közt a hidfo.net oldalon megjelenő cikkeket is megoszthatjuk minél több olvasóval. Nagyon sokan jelöltek be, kb. 30 óra alatt 400-an. Elkezdtem visszaigazolni, és amit még ilyenkor kell, közben olvastam a segélykérő üzeneteket, amiket a dugóban ülők küldtek az okostelefonokról. Rengeteg elkeseredett ember üzenetét kaptam pillanatok alatt, és elkezdtem szervezni a lehetőségeimhez mérten valamiféle mentést, ha másképp nem is, akkor megosztással.

Délre már sokan kitették a telefonszámukat, hogy terepjárókkal, lovakkal mennek menteni, illetve menhelyek listáját, ahova menni lehetett. Estére már jobban voltam, mikor hívott az egyik barátom, hogy mi a fene van itt. Ő felajánlotta, hogy van egy összkerekes mikrobusza, és eljön segíteni, de a környéket nem ismeri, mivel Dunakilitin lakik. Mondtam, menjünk. No, némi itthoni papolást végighallgatva „hogy most volt tüdőgyulladásod, meg éjjel még a kóóóórházban voltál” című fejezet után életem párja belátta, hogy jobb, ha inkább nekiáll sütögetni a rászorulóknak. Közben a személyes családi vis major alapból vételeztem teát és cukrot, és főztem 30 liter citromos teát. Közben a szomszéd is hozott egy fólia ásványvizet, mert neki csak ennyi volt, amit adni tudott, de ezt szívből adta, és ezúton is köszönöm neki!

Miután kész lett az aprósüti, mert más alkalmas nem volt itthon, elindultam a városba. Egy előre megbeszélt benzinkúton találkoztunk, és átpakoltunk a mikrobuszba. Még otthonról felhívtam a tűzoltóságot, hogy megyünk, hova vigyük az adományokat. Közben a tv-ben, néhány műsort leszámítva, elég színvonal alatti adás ment, néha-néha egy-egy híradóval, ahol „p”intért mutogatták, az őt kergető hirtvsekkel. Ja, és hogy minden rendben van!

A tűzoltók a Tesco-parkolót javasolták, mivel oda terelték le az embereket az M1-ről. Első körben oda is mentünk, de ott nem nagyon volt igény rá, mert az áruház, láss csodát, nemzeti ünnepünkön nyitva volt. Mostanáig sem értem, hogy ha van két hatalmas fedett sportcsarnokunk Győrben, miért pont egy áruházba terelik az embereket, ahol a hirtelen”kényszernyitást” követően azonnal voltak kasszások is… Na, mindegy. Felháborodva láttuk, hogy míg az osztrákoktól hoztak munkagépeket, addig a Tesco parkolóban egy munkagépekkel megrakott kamion állt. Én, személy szerint, leszedtem volna rekvirációs jogon, aztán, majd ha elmúlt a baj, akkor kiegyezek a tulajjal, de itt akkor még emberéletek voltak a tét. Elindultunk volna a Metro felé, de olyan dugó volt, hogy reménytelen esetnek tűnt kijutni. Így az ipari parkon keresztül az M1 bőnyi felhajtóhoz mentünk volna, de az ott posztoló rendőr közölte, hogy csak lánctalpassal menjünk, ha jót akarunk.

Nem volt mit tenni, az Audi érintésével kimentünk a likócsi körforgalomhoz, amit nem tudok más szóval jellemezni, mint KÁOSZ! A rendőrök az autóban ücsörögtek, egy rendőr próbálta irányítani a türelmetlen autósokat, akik forgalommal szembe és egyéb trükkökkel próbáltak előre jutni, de így csak a káosz nőtt egyre jobban. Zavaró és dühítő volt, hogy ahova a legjobban kellett volna a segítség, oda egyszerűen lehetetlen volt kijutni, vagy lehetetlenné tették.

Közben a belügyminisztériumtól jött egy sms, hogy „A kocsiból senki se szálljon ki, ha kifogy a benzin, üljön át a szomszédjához!” Mondtam magamban, a jó édes anyád, te gyökér, és ha abban a kocsiban sincs már benzin? Terhes kismamák rekedtek ott, és kisgyerekes anyák, akiknek már pelenkájuk sem volt, se tápszer. Innét üzenem annak, aki ezt megfogalmazta, hogy vagy vak, vagy egy dilettáns, szakmailag alkalmatlan ember a szememben, ha ezt le merte írni. Ez volt a nagy segítség.

A városban teljes volt a fejetlenség, egyébként MAXIMÁLIS TISZTELETEM AZ OZONE RÁDIÓ MŰSORVEZETŐINEK, akik a katasztrófavédelem helyett a városban koordinálták az adományok mozgását. Több helyen volt spontán alakult mobil elosztóközpont. Többek közt mi a Lajta út 29.-hez tértünk vissza többször, és ahova kellett, mentünk. Győr Pláza , Kossuth kollégium, Lukács szakiskola, ETO park parkoló, M19-es bekötő, Metro és Tesco parkoló, Decathlon parkoló. Ezek közt a helyek közt ingáztunk, mindig ahol a legtöbb rászoruló volt. Jártuk a kocsisorokat és buszokat, és az alkalmilag összecsapódott civilekből lévő csoportunkkal osztottuk a meleg teát, az ásványvizet, a szendvicseket, mértünk vérnyomást, vércukorszintet. Sok buszban és kocsiban ülőnek elfogyott a gyógyszere, de senki nem segített rajtuk, még egy ellenőrzés erejéig sem. Elvétve egy-egy katasztrófavédőt láttam az út szélén, de azok is, mint a mitévő legyek, kamilláztak csak.

Most nem akarok belemenni, hogy hol vannak az ilyen esetekre félretett készletek és emberek, konzervek, takarók…

Nem volt takaró, nem volt matrac. A rádióban többször is elhangzott, hogy több gyerekekkel teli buszt hoztak a városba, sikerült is elszállásolni őket, de nincs takaró, mert a vöröskereszt kifogyott.

Azt hiszem, joggal kérdezhetem meg, akkor mi lenne egy tömeges katasztrófa esetén, mondjuk, ha egy Marcalváros és Ady telep méretű tömeget kellene ellátni? Hol vannak a katonák és a katonai eszközök?

Rengeteg hiányosságra mutatott rá ez az este, és arra is, hogy a hivatalos szervek, és akiknek cselekedniük kellene ilyen esetben, azok CSŐDÖT MONDTAK!

Ha nem lett volna az a többezer segítőkész ember és az Ozone rádió, sokkal nagyobb katasztrófa is lehetett volna a havazás vége. A legmegrázóbb azonban számomra az volt, mikor felkavarodtam az autópályára egy konvojjal, és az ottrekedt embereknek kivittem a még a kocsimban lévő teát, poharakat és pár pokrócot.

Azt konkrétan nem tudom, melyik szakaszon voltunk, de a kocsikban ülő emberek már inkább hatottak zombinak, mint embereknek. Mint valami háborús menekültek, úgy kapkodtak a pokrócokért és a teáért, szendvicsekért. Futottak vele a gyerekeikhez betakargatni, mert már nem volt mivel fűteni. Közben végig szólt a kocsiban a rádió, ahol több nyelven mondtak híreket a műsorvezetők, és ez volt állítólag az egyetlen rádió, ahol összevonták több megye sugárzását.

Maximális tiszteletem mindazoknak az embernek, eltekintve politika nézettől, vallástól vagy bőrszíntől, akik kint voltak, és velünk együtt végigtalpalták az éjszakát, és a saját költségükön mentették a bennragadtakat! Az illetékes hivataloknak meg csak annyit, hogy el kellene gondolkozniuk a vezetőik alkalmasságán!

Sajnos nem sikerült mindent leírnom ebből az élménydús két napból, mert akkor tíz oldal sem lenne elég, de remélem, ebből is sikerült kivenni, mi zajlott itt le az elmúlt két napban, kik segítettek igazán, és kik voltak az erkölcsi vesztesek! Nekem visszatért a remény, hogy az emberekben még van összetartás és segítőkészség. Megerősödött a hitem, hogy érdemes még ezért az országért tenni valamit, nem ölték még ki a jóságot az emberekből a liberális, szemétre való agymosók.

Persze ezt olvasva az ember hümmög egyet, hm-hm, esetleg felháborodik, de higgyétek el, személyesen átélve teljesen másképp marad meg az emberben.
Vegyetek fel egy kis kabátot, és mozdulatlanul álljatok kint, vagy üljetek a kocsiban pár órát járó motor nélkül. Ugye milyen kellemetlen?!
Na, most gondoljatok bele, milyen lehet ez éhezve, szomjazva kisgyerekkel 36 órán át!

Üdv a végekről!

Hannibal