Hídfő.netA Magyar Nemzeti Arcvonal hivatalos honlapja

A halál mindenféle formában szomorú, szörnyű, tragikus. Főleg akkor, ha az eltávozott fiatal. Nagyon sok esetben, amikor megemlékezünk, megkapjuk, hogy fiatal életek kioltása hogy lehetne hősies, vagy akár dicső. Az a nép, ahol ez a kérdés felmerül, már komoly problémákkal kell, hogy szembenézzen. Éppen úgy, mint hazánk.

Nos, a hősiesség és a szabadság: ők kéz a kézben járnak. A szabadság, amely egy nép (de akár személy) legfontosabb jellemzője lehet, soha nem kerül ingyen, vagy szép szavakért cserébe egy nemzet kezébe. A szabadságért bizony - mint ahogy minden másért is - fizetni kell. De míg sok mást megvehetünk kilóra, pénzért, a szabadság ennél sokkal drágább, és éppen azért, mert a szabadságért vérrel kell fizetni minden esetben. Azt soha nem adták olcsóbban senkinek sem.

Így tehát elmondhatjuk, hogy csak azok a népek képesek kivívni a szabadságot, akik azért vérrel, fiatal életekkel képesek adózni a szabadság oltárán. Azok a fiatal életek, akik feláldozták magukat ezen az oltáron: hősök. Kicsik és nagyok, asszonyok és férfiak, mind a népünk hősei. Lehetett az 1848-49, a török elleni harcok, vagy éppen a kitörés napja 1945-ben. Azok a népek azonban, akik olyan szinten keveredtek el, olvadtak fel és vesztették el saját öntudatukat, hogy már már a szabadságról sem tudják hogy az mi, fogalmuk sincs már arról, hogy voltaképpen milyen is a szabadság, és azért milyen áldozatokat kell meghozni, ezek a népek a halálra ítélt népek. Úgy élnek a világban, mint ahogy a halálra ítélt várja sorsa beteljesedését a siralomházban. Csak vannak.

Hisszük, hogy népünk nem ezek közé a népek közé tartozik. Azonban a szabadságot továbbra sem fogják a semmiért adni, így hát ha népünk nem a zuhanó és letűnő népek közé tartozik, akkor fel kell készülnie arra, hogy eljöhet bármikor a pillanat, amikor bizony életekkel kell megfizetni újra a szabadságért. Szomorú ez? Az. Nagyon szomorú, de egyben dicső és hősies is. Felemelő és magasztos, éppen úgy, mint ahogy Jézus is feláldozta magát embertársaiért. A hősök sem tesznek egyebet, mint feláldozzák magukat népükért. Ez az áldozat pedig sosem lehet kérdőjeles. Azok, akik ezeket az áldozatokat megkérdőjelezik, sosem lehetnek a nép és a nemzet részei, mert ezzel kivetik saját magukat, megtagadva a legmagasztosabb eszményt, a szabadságot.

Mi, akik tiszteljük a kitörésben elesett magyarokat, németeket, és szövetségeseiket, minden évben adózunk a hősöknek annyival, hogy megemlékezünk róluk. Mindez most, még majd 70 évvel az események után, politikai megosztó tényező. Ez azonban egy mesterségesen generált nemzet megosztás, és a mesterkedők éppen azért teszik, mert nem részei a népünknek. Így önnön idegenségüket ilyen mesterségesen generált megosztás mögé kell bújtatni. Én ugyanis egyetlen pillanatig sem ítélem el azokat, akik a barikád másik oldalán álltak. A kor eszméi állították egymással szembe őket. Akartak menni, vagy vitték őket, teljesen mindegy. Helytálltak, és az elesetteket megsiratták, mindegy melyik oldalon estek el.

MIt tanultunk Jézustól az életről? Hogy az életet tisztelni kell, mert az Úr ajándéka. Így az elesettekben is tisztelni kell azt a hatalmas önfeláldozást, amelyet meghoztak azokért, amiben hittek. A kitörésben résztvevőknek akkor ott, az a hideg és rettegéssel teli éjszaka nem szólt semmi egyébről, mint az önfeláldozásról, a hitről, a szabadságról. Ott nem a két fehér nép, orosz és magyar állt szemben egymással, hanem két elfásult, megtört oldal, az egyik bezárva, a másik pedig a győzelembe vetett hittel tartotta ostrom alatt a másikat. Semmit sem számítottak már a származás, vagy a szemek állása. Egyetlen egy számított, hogy a bezártság egyenlő a szabadság elvesztésével. Akár szó szerint, akár átvitt értelemben. Így az ő áldozatukat lebecsmérelni, leszólni semmi mást nem jelent, mint önmagunkat, magyarokat szembe köpni. Ha nem tisztelem, ebben a helyzetben inkább csendben nézzek félre, és legalább azt tiszteljem, hogy a másik magyar, aki lehet nappal mellettem dolgozik a gyárban, ő tisztelt valakit. Az ő tiszteletét tiszteljem, az élő tiszteletet. Én becsülöm azt az oroszt, aki tiszteli saját katonáit, mindegy hol esett el. Kijár neki a tisztelet. Tette, amire a haza kötelezte.

Ha egyszer eljutunk arra szintre, hogy nem köpködjük egymást csak azért, mert én a kitörésben részt vetteket tisztelem, más pedig esetleg azokat akik a front másik oldalán álltak, talán akkor teszünk egy lépést afelé, hogy végre magyar kezet nyújtson a másik magyarnak, és mindenki megemlékezzen azokról, akiket a saját erkölcsi értékrendje alapján arra méltónak talál. Mert hősök kellenek, hősökre szükségünk van, mindnyájunknak, az összes magyarnak. Mert akinek nincsenek hősei, soha nem tudja mi lesz egyszer az ő, vagy gyermekei kötelessége, és a haza halálra ítéltetik. Emlékezzünk meg mind a saját hőseinkről egymás mellett, a nekik kijáró tisztelettel. Egyszer minden múltat le kell zárni. Eleget véreztette más a magyart.

Mi megemlékezünk minden évben a mi hőseinkről, ha tetszik ez egyeseknek vagy nem. De nem szólunk akkor sem, ha valaki Kádár Jánosra emlékezik, vagy valaki az orosz katonák sírja előtt tiszteletét teszi. Tegye, higgyen valamiben, az már egy lépés előre. De ne egymás ellenségei legyük, mert nekünk, magyaroknak nagyon, de nagyon össze kell végre fogni. Olyan nyomás alatt áll a népünk, olyan erős a sötétség hatalma, hogy ha nem fogunk össze, akkor minden, de minden egyes hős áldozata, volt az egy vagy ezer éve, teljesen feleslegessé válik. Az ő áldozatukat gyalázzuk meg egymás elleni acsarkodással. Sokkal inkább azt kell megnézni, kik azok, akik acsarkodnak, akik megosztanak, akik újra és újra a régi nótával mérgezik a népet. Mert ott fog kilógni a patás láb, csak meg kell látni.

Tisztelet és dicsőség hőseinknek!